Szerző: Bokor Gabriella (2012. június 20.)
Különleges élmény, ha az újságírót a Bazilika – 2011-es Junior Prima díjas – orgonaművésze a nagyközönség elől elzárt, titokzatos ajtókon, csigalépcsőkön és folyosókon át felviszi az orgonához. Virágh András Gábor ráadásul elmagyarázta nekem, hogy a játszóasztalon melyik billentyű mire szolgál, és meg is szólaltatta a hangszert. András 2010 óta a Bazilika orgonaművésze, emellett komponál, darabjait egyre többen játsszák itthon és külföldön, június elején pedig zeneszerzés– diplomakoncertjét is megtartotta. Orgonáról, komponálásról és az élet jóval prózaibb dolgairól beszélgettünk „orgonanézés” után, nem messze a Bazilikától, egy kávézóban.
– Melyik helyszínen érezte, hogy minden feltétel optimális a játékhoz?
– Nantes, ahol 2005 októberében játszottam. A katedrális hatalmas és csodálatos, az orgonát pedig ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember lát egy szép, idősödő hölgyet, és tudja, hogy fiatalon gyönyörű lehetett, most is nagyon nemes, de azért elhaladt fölötte a kor. Talán épp ezért volt annyira jó ott játszani: a hangszer nem volt tökéletes, de gyönyörű szép hanganyaga volt, nagyon kedves volt az orgonista, a közönség, a templommal szemben egy egész apartmanban lakhattam, a plébános elvitt kajakozni… szóval összejöttek a dolgok. Ráadásul az emberek sokkal barátságosabbak, mint Párizsban.
– Hogy valósul meg egyáltalán egy ilyen meghívás?
– A Budapesti Belvárosi Főplébánia-templomban kezdtem el orgonálni, ahol korábban nagyapám volt a zeneigazgató, jelenleg pedig édesapám tölti be ezt a posztot. Rengeteg misét játszottam, és az egyik végén azzal keresett meg egy úr, hogy nagyon tetszett neki, amit hallott, és az ismerősei révén szívesen ajánlana engem Nantes-ba. Furcsa, de gyakran ennyin múlnak dolgok. Sokszor megtörtént, hogy azért hívtak meg egy fesztiválra, mert egy mise végén hallottak játszani. Olyan is előfordult már, hogy valaki egyből azt kérdezte, egészen véletlenül nem komponálok-e?
– Nyilván arra figyeltek fel, milyen jól improvizál. Ez az egyik készség, amely elengedhetetlen egy orgonistának, igaz?
– Igen, hiszen a katolikus liturgiában több előre nem meghatározható idő van, amit zenével kell kitölteni, épp ezért nem praktikus darabokat játszani, inkább rögtönözni kell. Például nem lehet tudni, hogy a szertartás következő része három vagy nyolc percig tart-e majd, hogy egy pap áldoztatja azt a két-háromszáz embert, vagy négy, ráadásul mindig különböző éneket kell-e bevezetni.
– Tavaly novemberben Rómában is játszott, méghozzá a Szent Péter-székesegyházban. Oda még turistaként is felemelő érzés belépni, nemhogy előadóként.
– Az, hogy felemelő, enyhe kifejezés, hiszen mégiscsak ez a katolikus egyház földi központja, ráadásul ott nagyon ritkán tartanak orgonakoncerteket. Liszt Ferenc Esztergomi miséjének készült egy vatikáni verziója a Mester jóváhagyásával, de valamilyen oknál fogva nem került sor a bemutatóra, és nem is adták ki. Ennek a változatnak – ami egyébként orgonára, mélyvonósokra, kórusra és négy szólistára íródott – édesapám kottatárában megvolt egy kézirata. Két év szervezés után sikerült elérni, hogy a Szent Péter-székesegyházban mi ezt bemutathassuk. A darab tehát ott hangzott el először, ráadásul egy mise keretében, úgyhogy ez volt eddigi egyházzenei pályafutásom legnagyobb élménye.
– Reméljük, még sok hasonlóban lesz része. Amióta beszélgetünk, többször szóba került az édesapja és a nagyapja. Sokan nem szeretnek családtagtól tanulni, ön viszont ebből a szempontból kivétel.
– Bolond lettem volna ezt kihagyni. Nagyon jó tanárok mindketten, és remekül megtanították, nemcsak nekem, hanem sok más orgonistának is az alapokat. Nagyon sok mindent átvettem abból a fajta gondolkodásmódból, és természetesen, mivel mások vagyunk, sok mindenki máséból is.
– Tehát működött a családon belüli tanár–diák viszony.
– Tökéletesen. Kicsi korom óta megvan bennem, hogy mániákusan szeretnék minél többet tudni, minél több mindent elsajátítani, mert azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb mozgatórugója mindennek. Ami meg az embernek nem a sajátja, azt a szervezete idővel úgyis ledobja. Úgy tizenhárom éves korom körül édesapám nagyon jó pedagógiai érzékkel azt mondta, hogy csak miattuk ne válasszam ezt a hivatást, ha nem akarom igazán, viszont ha igen, akkor most kell elkezdeni orgonálni tanulni. Természetesen előtte már sok éve zongoráztam.
– Volt egy pillanatra is olyan érzése, hogy azért tanul zenét, mert szeretne megfelelni a családnak?
– Soha! Engem inkább elzárni kellett a zongorától, úgyhogy ez nálam nem volt kérdés. Előfordult, hogy otthon azt mondtam, nulladik órám van, közben a templomba mentem gyakorolni… Nagyapámnak iszonyú mennyiségű partitúrája volt, nem csak orgonaművek, és én állandóan ezeket nézegettem, nekem tizenévesen ez volt a szórakozás. Kicsi koromtól minden szabadidőm arról szólt, hogy ha nem a templomban orgonáltam, nem gyakoroltam, és nem darabokat írtam, akkor a partitúrákat nézegettem. Ez így ment tizenhét éves koromig, akkor rájöttem, hogy barátokra, társaságra is szükség van.
– Főleg, hogy a zeneszerzés és az orgonálás is meglehetősen magányos elfoglaltság. Egyébként hol tudott gyakorolni? Gondolom, otthon nem volt orgona.
– Otthon nem igazán, bár nagyapámnak volt egy nagyon kicsi, háromregiszteres orgonája, amely most az édesapámnál van. Szombatonként mindig a nagyszüleimhez mentem, a nagyapám volt az első tanárom. Tehát nála is tudtam gyakorolni, de leginkább a templomban. Egy héten hat vagy hét misét játszottam – ami egyébként nem kevés –, és az esti mise után általában ott maradtam tizenegyig vagy éjfélig gyakorolni. Azért tudtam ezt megcsinálni, mert a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola utolsó két évét már levelező tagozaton végeztem. Ez például olyan könnyítéssel járt, hogy hetente csak két délelőtt kellett iskolába járnom, így nem volt gond, ha éjszakáig gyakoroltam.
– A Bazilika orgonaművésze, rendszeresen koncertezik, mellette pedig folyamatosan kapja a felkéréseket megírandó darabokra. Mit gondol, melyik kerül később előtérbe, a zeneszerzés, vagy az orgonálás? Vagy menjenek egymás mellett párhuzamosan?
– Menjenek párhuzamosan, hisz mindkét tevékenység az életem szerves része. Egyébként egy megszülető zenemű az embernek bizonyos értelemben a gyereke. Ez bizonyára triviálisan hangzik, de tényleg így van. Látom megfoganni, megszületni, látom a hibáit is, de akkor is a sajátom, és ez mindig egy sokkal közelebbi viszony, mint más műveit játszani. Én már ötévesen mindenféle kisebb darabocskákat írogattam, meg olyan ajándékokat adtam a nagyszüleimnek, hogy lemásoltam egy Bach-mű részletét. Nekem ez magától értetődő volt, habár akkor még azt sem tudtam, mi az, hogy zeneszerzés. Egyszerűen természetes volt, hogy amilyen formákat, amilyen műfajú darabokat hallottam, azoknak a mintáknak az alapján elkezdtem „darabokat” írogatni.
– Amikor komponál, nem vágyik arra, hogy saját maga játssza a darabjait?
– Nem igazán, mert alig írok billentyűs zenét. Egy-két orgonadarabom van csak, talán azért, mert épp eleget orgonálok. Jobban szeretek kamarazenével foglalkozni. A darabjaimat tehát legnagyobbrészt nem én játszom, és ezért is tudomásul kell vennem azt, hogy bármilyen struktúrát vagy koncepciót találok is ki, az előadó, ha nem esik neki jól, akkor nem fogja játszani. Esetleg az ősbemutatón, unszolásra, de magától nem. Abban, hogy mindezeket még jobban átérezzem, sokat segít, hogy magam is hangszeres vagyok.
– Akkor az az ideális, ha jól ismeri az előadót, tudja, mik az erősségei.
– Általában tudom, hogy ki fogja játszani, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy folyamatosan jönnek a felkérések konkrét együttesektől, előadóktól. Több dologra kell figyelni: alapvető, hogy nagyon jól ismerjem a hangszer adottságait, aztán van az előadói „átlag”, és persze a konkrét előadó. Mindezt úgy kell összehozni, hogy ő el tudja játszani, de ha különleges képességű muzsikusról van szó, akkor lehetőleg ne csak ő, mert ha egyetlen ember tudja eljátszani a darabomat az országban, akkor kész, el lehet felejteni. A túlzott nehézséget – úgy gondolom – nem érdemes forszírozni, mert akkor az előadó inkább másik darabot fog választani, hiszen a repertoár elég széles. Szóval, egyszerre több szempontot is figyelembe kell venni.
– Láttam, sok darabot ír például szaxofonra, szeretheti ezt a hangszert.
– Nagyon. És ha az ember megismer egy előadót, aki inspirálja, akkor abból hosszú távú szakmai és emberi barátság is kialakulhat. Seleljo Erzsinek például már több darabot írtam szaxofonra, köztük olyat is, amit zongorista húgával, Irénnel közösen játszik.
– Említette, hogy nagyon kell ismernie a hangszert, de játszani nyilván nem tud mindegyiken, például a szaxofonon.
– Azon nem, úgyhogy teljesen nem tudom megismerni, igazán ismerni csak azt lehet, amin játszani is tudok. Ha viszont rengeteg művet hallgatok, ha sokat meséltetem az előadókat a hangszerről, akkor azért egyre jobban átérzem anélkül is, hogy komolyan tudnék rajta játszani. Most is volt a diplomakoncertemen egy kamaradarabom, szóló szoprán klarinét és vonósnégyes, és mondták a vonósok is, hogy abszolút játszható minden, mindössze egy fogás van a második hegedűben, ami kicsit kényelmetlen. Szóval így tanul az ember: ír darabokat, és azokat játszatja. Addig soha nem adok ki egy partitúrát a kezemből, amíg az adott szólamot egy hangszeressel, akinek bízom a szavában, át nem játszatom. És mégis érnek meglepetések.
– A laikus néha úgy képzeli – főleg, ha sok romantikus életrajzi filmet nézett –, hogy a zeneszerző lobogó hajjal jár-kel, és amikor jön az ihlet, hazarohan, hogy azonnal leírja a hangjegyeket. Ezzel szemben tudjuk, hogy Schubert például mindennap szigorú munkabeosztás szerint komponált. Önnél van valamiféle munkarend a zeneszerzésben?
– Nincs, néha mindent a komponálás visz, és előfordul, hogy akár hetekig nem írok zenét. Az életem nem teszi lehetővé, hogy mindennap beosztott munkarendben komponáljak, mert egyetemre járok, mellette egyetemen tanítok, szabad vasárnapjaim és ünnepnapjaim pedig egyházzenészként nincsenek. Nem bánom, hogy így van, a zenében is kellenek a szünetek, nem lehet állandóan csak hangokat leírni egymás után, nem lehet mindig gyakorolni, nem lehet mindig orgonálni, mert telítődik az ember. Úgyhogy jobb is ez így, mert nagyon jól ki tudja egymást kapcsolni az orgonálás és a komponálás, szükségem van arra, hogy például Bachot is játsszam, hogy előadóként nagy formákat birtokoljak. Egyébként a komponálás fáraszt ki legjobban, akkor ugyanis rengeteg energia halmozódik fel bennem. Ez olyasfajta fáradtságot okoz, hogy kimerülök, de nem tudok aludni, mert pörög az agyam. Ilyenkor általában orgonálok, mert a zene által keltett feszültséget zenével lehet a legjobban levezetni. Hiába megyek el úszni, az ilyenkor nem segít.
– Koncert után könnyebb elaludni?
– Egy kicsivel igen, mert ott az ember jobban le tudja vezetni az energiáit. A komponálás más, mert a szerző megírja a darabot, de utána már aktívan nem vesz részt az előadásban.
– Mi az, ami a zenén kívül valamelyest ki tudja kapcsolni?
– Sokat járok úszni, és szeretek legózni, ez volt gyerekkorom egyik legjobb játéka. Tavaly egy alkalommal éreztem, hogy nem tudom leállítani az agyamat, valamit csinálnom kell, és akkor megláttam egy kirakatban egy legóautót, amelyet azonnal megvettem. Ezzel szoktam néha játszani, nagyon jól kikapcsol. A komponálás is ilyen, ott is vannak elemek, és úgy rakod össze, ahogy akarod, aztán lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem. Az egész egy nagy játék.
[fotó: Birta Endre]