slide 1

“Úgy gondolom, többek óhaját tolmácsolom, amikor mihamarabb újbóli meghívását sürgetem – valamennyien gazdagabbak leszünk, ha minél több oldaláról megismerhetjük ezt a kétséget kizáróan zseniális muzsikust.”

Szabó Balázs, zenetörténész

slide 2

…Tre Hymni című darabja gyönyörűséges násza volt hagyománynak és invenciónak; letisztult igényesség és imponáló ízléssel szerkesztett szólamok jellemezték mindvégig.

Aszódi Márk, revizoronline.com

slide 3

“… az érzékenyen megkomponált zongoratételek maguk azonban egy szuverén alkotóegyéniség változatos megnyilatkozásai, mindenfajta utánérzés mellékíze nélkül.”

Csengery Kristóf, Élet és Irodalom

 

 

slide 4

“… máris kifogástalan felkészültségű, sok műfajban otthonos, izgalmasan egyéni arcélű komponistaként ismeri őt a zenei világ.”

Szabó Balázs, feol.hu

slide 6

“…a művész fejből szólaltatta meg ezeket a hihetetlenül bonyolult kompozíciókat egyetlen melléütés, egyetlen zenei hiba nélkül, bámulatosan színes regisztrációval, minden apró részletre kiterjedő koncentrációval, és valami elegánsan hűvös, ugyanakkor letaglózóan magabiztos előadásmóddal.”

Szabó Balázs, feol.hu

Sajtómegjelenések« Back: Sajtómegjelenések

Meg kell ismerni az embernek a fizikai és szellemi határait

 Az ötgenerációs orgonista-dinasztia legifjabb tagja, Virágh András Gábor szerencsésnek tatja magát, ugyanis a nehézségekből mindig úgy jött ki, hogy tanult. Tizenévesen már misén orgonált, sőt tanított, és számos díjat is nyert. A kemény munka duplán hozta meg gyümölcsét: tavasszal foglalta el a Szent István Bazilika orgonapadját, ősztől pedig negyedéves zeneakadémiai hallgatói státusza mellett Debrecenben óraadó tanárként léphet a katedrára, ahol a zeneszerzés alapjaival ismerteti meg kortársait. A fiatal orgonista-zeneszerző-tanárral Avedikian Viktória beszélgetett.

Avedikian Viktória: Május elsejével neveztek ki a Szent István Bazilika vezető orgonistájának. Az áprilisban elhunyt Koloss Istvánhoz, akinek a székét most elfoglalod, nagyon régi szálak fűznek, úgy tudom, tőle kaptad első zeneszerzés óráidat.  Milyen érzés a mester székét elfoglalni? Kiérdemelten ülsz az orgonához?

Virágh András Gábor: Leírhatatlan érzés. Minden egyes alkalommal, amikor belépek a Bazilikába, még alig merem elhinni, ugyanis bármennyire hihetetlenül hangzik, nem számoltam azzal, hogy egyszer az ő posztját én vehetem át…

A.V.: Merthogy Koloss István váratlanul, tragikusan hunyt el áprilisban, így vehetted át ezt a titulust.

V.A.G.: Igen, váratlanul, április 11-én meghalt, azaz számunkra váratlanul, habár ő tudta, hogy súlyos beteg, csak mi nem. De előtte fél évig nem hivatalosan közösen láttuk el az orgonista feladatokat, ugyanis tavaly szeptemberben jelölt ki utódjának. Múlt nyáron volt velem egy beszélgetése, amikor elmondta, hogy körülbelül egy év múlva teljesen visszavonul. Számos orgonistát meghallgatott, és a hallottak alapján döntött mellettem. Nyilván azért volt erre szükség, hogy legyen átmenet, megismerjenek engem, és persze kiderüljön rólam, hogy mennyire vagyok megbízható, mennyire tudok együttműködni a karnaggyal, és hogy ne legyen törés az „átvételkor”. Épp ezért májusban már nem ért váratlanul ez a felkérés, de azt nem gondoltam volna, hogy a Jóisten ennyire megsürgeti Koloss tanár úr későbbre tervezett visszavonulását. Az idei esztendőben immáron több mint 12 éves egyházzenei praxis áll mögöttem, amely munka során pontosan ugyanezeket a feladatokat kellett ellátnom. Tehát elsősorban nem a népmiséken való orgonálást, hanem a kóruskísérést, illetve a próbákon való részvételt. Szívből remélem, és egyúttal bízom is benne, hogy méltó vagyok erre a titulusra.

A.V.: Említetted, hogy mennyire összetett feladatot jelent a Bazilika orgonistájának lenni. Szeptembertől azonban az orgonista székből időnként felállsz és „katedrára” is lépsz, mert óraadóként tanítani hívtak a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karára, ahol egyébként orgona szakon végeztél. Hogyan fogod tudni ezt a két feladatot összeegyeztetni, két távoli városban?

V.A.G.: A kétlakiság nem újdonság számomra; ugyanis amikor Debrecenben másodéves lettem, elkezdtem a Zeneakadémiát is zeneszerzés szakon, ráadásul közben a Debreceni Kollégiumi Kántus korrepetitor-orgonistája is voltam, tanítottam az évközi kántorképzőn, és vasárnaponként elég gyakran az édesapám templomában, a belvárosi Nagyboldogasszony-Főplébániatemplomban orgonáltam a tíz órai nagymisén. Mindez több éven keresztül így ment, ezért az időnek az ilyen szintű koncentrálása nem újdonság számomra. Ráadásul, mint ahogy azt már elmondtam, szakközépiskolás, sőt már általános iskolás korom óta templomi orgonista is vagyok, ami rengeteg elfoglaltságot jelentett és jelent máig is… A zeneszerzésnek az ilyen jellegű tanítása alapvetően azért lehet szokatlan, mert nem zeneszerző szakosokat tanítok. Az esetleges nehézséget pedig abban látom, hogy a nálam csupán néhány évvel fiatalabb hallgatóknak kell úgy magyaráznom, és olyan feladatokat kell kitalálnom, amelyek által felkelthetem az érdeklődésüket. Valószínűleg az elején mindez nem lesz könnyű.

A.V.: A nehézség nemcsak a módszertanban rejlik, hanem óriási felelősséget is jelent…

V.A.G.: Nagyon nagy felelősség, és pontosan az imént elmondottak miatt kell alaposan felkészülnöm az órákra. A tanítás egyébként nem újdonság számomra, mert 14 évesen már tartottam magánórákat, azonban a csoportos óra másfajta előadásmódot és figyelmet kíván a tanártól, de azért is örülök az új feladatnak, mert ez által is újszerűen tudom mindazt átgondolni, amivel egyébként is foglalkozom. A praktikus része pedig az, hogy állami állásra hosszú távon legtöbbünknek szüksége van. És az, hogy egyetemre hívtak tanítani… kell ennél több?

A.V.: Nem beszéltünk még az aktív zeneszerzői munkádról, amivel nagyon szép teljesítményt mutattál fel. Ebben a tanévben a negyedik évedet kezded a Zeneakadémián Fekete Gyula növendékeként. A két állás mellett mikor marad időd az alkotó komponálásra, ezen felül órákra is bejárni?

V.A.G.: A zeneszerzés nem olyan, mint egy hangszer, ugyanis a komponálásba fektetett idő gyakran nem arányos a „végeredménnyel”. Saját tapasztalatomból tudom, hogy amire az ember nagyon akar időt szakítani, arra igenis tud. Amennyiben nem fogok tudni elég időt szakítani a komponálásra, akkor minden bizonnyal nem vagyok elég tehetséges belőle. De mivel a zeneszerzés már négy éves korom óta foglalkoztat, és reggeltől estig, illetve estétől reggelig a zeneszerzésen folyamatosan jár a fejem, „kénytelen” vagyok időm tekintélyes részét a komponálás, és a remekművek társaságában eltölteni. Ha valami ötletem van, akkor nincs olyan, hogy nincs idő! Amikor például vonaton vagy buszon utazom, akkor is kihasználom az időt. Egyébként engem az is inspirál, amikor nyikorognak a busz lengéscsillapítói, bár ez lehet, hogy kissé ijesztően hangzik. Vagy akár az égbolt színeváltozása is. Tudom, nagyon teátrális, de akkor is ez az igazság.

A.V.: Nemrég megnyerted a Zeneakadémia zeneszerzés versenyét, két különdíjjal együtt. Mennyire meghatározóak ezek a versenyek a zeneszerzői pályádon? Két nemzetközi és három hazai versenyről is sikerült elhoznod az első díjat.

V.A.G.: Ezek a versenyek egyetlen oknál fogva játszanak fontos szerepet: nekem a zeneszerzéshez semmi önbizalmam nem volt, és a környezetem is kétkedve fogadta. Úgyhogy ha ezek az eredményeim nem lennének, nem biztos, hogy ma is tudnék komponálással foglalkozni, ugyanis egy idő után az embernek szüksége van pozitív külső visszajelzésekre is. Egyébként én mindig magammal vagyok a legkritikusabb, és a saját dolgaimat sokkal jobban bírálom, mint a másikét. Tehát igazából ezektől nem magamat fogom nagyobbnak érezni, de határozottan biztonságérzetet ad, és erőt a későbbiekhez, ugyanis az embernek nem mehet mindig ugyanolyan jól a dolga. Amikor életem első versenyét 2006-ban, 21 évesen nyertem meg Los Angelesben – ez a bizonyos Nemzetközi Zeneszerző Pályázat, ahol nem adtak ki 2. és 3. díjat – indította el ezt az egészet, és az eredmény akkor az önbizalmamnak, önbecsülésemnek jót tett. Ez volt az alapja az egésznek, és akkor a környezetemben is talán jobban elfogadták, hogy komolyabban kell venni a zeneszerzést az ő részükről is.

A.V.: A zeneszerző versenyeken nemcsak a dobogós eredmények, a díjak, hanem a részvétel maga is sokat ad, illetve az arra való felkészülés. Van olyan, hogy bizonyos darabokat pályázatok hatására írsz meg?

V.A.G. Arra a két nemzetközi zeneszerző versenyre, amelyekről sikerült az első helyet elhoznom, – a másik Nagyváradon volt, és 2. díjat ott sem adtak ki – a kiírt pályázatokra írtam. 2005. októberben olvastam a Los Angelesi kiírást, melyet 2006. júniusig kellett elküldeni. Akkor már nagyon szerettem volna írni egy vokális darabot, mert addig még nem írtam. Ekkor egy koncerten hallottam Louis Vierne francia zeneszerző romantikus, kicsit impresszionizmusba hajló dalait Szakács Ildikó énekművész, és Bán István orgonaművész előadásában, amely három tételből álló dalciklus. Azt hiszem, ez adta a legerősebb inspirációt. Ez után nem sokkal, születésnapomra kaptam egy zsoltáros könyvet, ahol a százötven zsoltár szövege latinul és magyarul volt olvasható, amit szintén nagyon fontosnak tartok, hiszen a zeneszerző kötelessége a szöveg minden egyes szaváról tudni, mit jelent. Tehát ez a három dolog adta össze, hogy megszületett a darab, tehát ez sem az én érdemem, legfeljebb annyi, hogy az összefüggéseket észrevettem.

A.V.: A sokrétű tevékenység, amit végzel, óhatatlanul is előhozza bennem a kérdést, hogy Te alkotóművész vagy inkább vagy előadóművész? És aztán a harmadik ugye, amit ki kell emelnünk: a pedagógus.

V.A.G.: Én magamat zeneszerzőnek, orgonistának és pedagógusnak tartom.

A.V.: Hogyan tudod megtartani az egyensúlyt? Beszéltünk arról, hogy minden mindennel összefügg. Milyen tanácsot tudnál adni egy olyan fiatalnak, aki keresi az útját, és nem meri, vagy nem tud párhuzamosan több feladatot ellátni, de elér egy olyan pontot, ahol lehet, hogy választani kell, vagy az időbeosztását kell úgy megoldania, hogy mindenre jusson idő és átlássa az összefüggéseket?

V.A.G.: Jó kérdés. Nem tudok erre egy kulcsszóval válaszolni, amitől a bizonytalan olvasó megvilágosodik, de egy biztos: meg kell ismerni az embernek a saját fizikai és szellemi határait. Én tizenéves korom óta gyakran feszegetem a saját határaimat… Az egyensúly alatt pedig nem csak a szakmai egyensúlyt értem, hanem azt is, hogy az embernek pihentetni kell a szellemét, lelkét, és persze a fizikumára is ügyelni kell, mert a zenész lét bizony igen komoly sport teljesítmény is. A komponálás is alapvetően asztal és hangszer melletti tevékenység, a koncertezés és tanítás szintúgy, tehát állóképességre mindig szükség van. A saját szellemén túl mindenkinek ki kell ismernie a saját testét is, és meg kell tanulni méltó módon tisztelni, az egész napi kitartó szolgálatért. A kulcsszó szerintem, hogy az embernek a saját korlátait meg kell ismernie. És még egy dolog: fontossági sorrendet kell mindig állítani.

A.V.: Említetted a fizikai állóképességet. Mit teszel ennek érdekében?

V.A.G.: Ha tehetem, elmegyek úszni, de ezt jó esetben egy héten egyszer tudom megoldani, mert többre nincs idő. Néha egy nap tíz órát is komponálok, és hogy ezt ki lehessen bírni „ép” elmével és friss aggyal, óránként szoktam kb. tíz percet tornázni.

A.V.: A Kovács-módszert nem alkalmazod? Úgy tudom, a Zeneakadémián van erre is lehetőség.

V.A.G.: Nem, csak hallomásból ismerem. Akár komponálok, gyakorlok, akár hat esküvőt játszom egy szombaton, minden órában tíz percet tornázom, a fekvőtámasztól kezdve a fejkörzésig bármit. Nagyon megéri! Koncertek előtt is van egy 5-10 perces gyakorlatsorozat, amit évek óta elvégzek a fellépések előtt.

A.V.: Lelkileg hogyan töltődsz?

V.A.G.: Egy jó mozifilm, ismerősökkel, barátokkal való találkozások, beszélgetések, akár még a focimeccs-nézés is, de igazából szinte mindenből tudok töltekezni. Ha meg nem, akkor semmi másból nem, mert nem vagyok olyan pillanatban. Meg kell találni, hogy mi az, ami a pillanatnyi lelkiállapotomnak kell, hogy tényleg kikapcsoljon, és esetleg feltöltődést tudjon adni, de ez is mind rajtam múlik.

A.V.: Nagyon fiatalon szép sikereket értél el, nemcsak hazai szereplésekkel. Ha kapnál egy külföldi felkérést, felállnál-e a Bazilika orgonista székéből?

V.A.G.: Nem, semmiképp nem állnék fel. Nem tudhatom, mi lesz tíz, vagy húsz év múlva, de ugyanezt szeretném csinálni akkor is, mint most, csak sokkal magasabb szinten, és remélhetőleg több tudással a hátam mögött. Másrészt azért sem állnék fel, mert én is voltam külföldön. Egy évig a bécsi Stephansdom orgonistájánál, az osztrák Peter Planyavskynél foglalkozhattam a liturgikus orgonajátékkal, akitől rengeteget tanultam. Megismerhettem az ottani életvitelt, mentalitást, szóval pontosan tudom, hogy Nyugat-Európában hogyan mennek az állás- és egyéb pályázati meghívások. Ahhoz, hogy külföldön egy hasonló orgonista-állást és egy egyetemi professzori órát kapjak, gyakorlatilag nincs esély, mert ahhoz oda kellett volna születnem. Sokszor láttam Ausztriában is, hogy kiírtak komolyabb pályázatot, és bár a magyar vagy más nemzetiségű pályázó szerintem jobban megfelelt volna a feladatnak, aki végül bekerült az állásba, osztrák volt. Én ennél jobb lehetőséget biztosan nem kapnék külföldön. Ideig-óráig vendégtanárként lehet, de az alapvetően más helyzet, mert amikor az ember ott van, nagyon örülnek neki, de amikor hazamegy, még jobban. Egy dologban viszont biztos vagyok: a pillanat felismerésén és megragadásán múlik minden.